Hol is kezdjem? Merül fel a költői kérdés... tekintve, hogy kicsit hanyagoltam a blogot mostanság (erre meg is volt minden okom), most úgy döntöttem folytatom a már megkezdett utat.

Második gyakorlati helyszínem idén Szombathely volt. Teljesen ismeretlen hely, amolyan "sötét ló" volt számomra és meg kell mondjam nem véletlenül. Első félévemben nem mentem oda gyakra, akkor még figyelembe vették nekem a távolságot és az úti- illetve szállásköltséget, de egyszer minden eljön. Az egy dolog, hogy maga az utazás is hosszú (ezt a 4 és fél órát alvással tudtam kompenzálni), de hogy tényleg mennyire a világ végén van, hááát... nekem nagyon.

Megérkezésünkkor poénkodtunk vele, hogy milyen lenne már, ha esne a hó. Nem kellett az időjárásnak 10 perc se és mint aki hallotta imánk, elkezdett havazni... király. Szerencsére a szállásunk nem volt messze a buszpályaudvartól. A szállásunk az ottani kollégiumban volt, két ágyas szobában, körülöttünk meg tantermek... Arra viszont már kevésbé számítottam, hogy kint van -5 fok és a kollégiumban legalább 15 percig kell engedni a vizet, hogy elkezdjen melegedni... de legalább utána forró volt. (A képen látható huzat engem meglepett, mert rendben, hogy lánykollégium, de azért pinapaplant nem kellett volna...)

Én meglepődve tapasztaltam, hogy a mellékhelyiség a folyosón van, azon viszont még jobban meglepődtem, hogy rögtön két női részleg fogad engem... beletelt 2 napomba mire az egyetlen férfi részleget megtaláltam eldugottan a folyosó legeslegvégén... na, de ennyit a szállásról.

A kórház viszonylag jó helyen feküdt, minden reggel a Haladás pálya (a képen) mellett vezetett utunk a gyakorlati helyre. A kórházban nem igazán számítottak érkezésünkre, de minden eshetőségre fel voltak készülve. A segítség (bár efelől néha voltak kétségeim) egy régebben ott vezető szerepet betöltő, de manapság hivatásosan nyugdíjas hobbyradiológus formájában érkezett. Ő istápolt minket abban a 3 napban amíg ott voltunk. Szegényke már közelebb volt az öreg Roentgenhez korban, mint hozzánk és a magyarnak egy speciális cseppfolyósított változatát beszélte német akcentussal, amit mi nyelvvizsgával a hátunk mögött nem igazán értettünk. Stimmt?

A bácsi nézetei kicsit megragadtak a 70-es, 80-as években, bár a digitalizáció szót ismerte és mindennap legkésőbb 7-re benn kellett lennünk, mert kezdődik a munka. Ezzel mondjuk nem is volt gond, mert legalább szoktam a korán kelést. Azzal már több gond volt, amikor a napi "munka" után a kikérdezésünkre került a sor és tulajdonképpen levizsgáztatott minket. Mindig is utáltam a vizsgákat, azt meg főleg, ha jó választ mondok, akkor meg sem hallanak, mert nincsen nagy mellem...

A kórházi esetekből most hirtelen nem is jut eszembe érdemleges, mert mindenfelé jártunk, az orvosok többé-kevésbé normálisak voltak egy rőtvad radiológusnőt leszámítva. Szerinte mindent a szerzői nevén kell mondani, mert úgy helyes. Arról mi meg nem tehetünk, hogy egy mellkas PA-t  mellkas PA-nak és nem Sclosswigsteiner vagy mi az istennek tanultunk. A gépek közül a digitális még csak-csak tetszett, bár az informatikai rendszer nem tükrözte, hogy közelednénk Nyugathoz. A balesetinek vagy sürgősséginek (már nem emlékszem) a gépe viszont gyanúsan kontakt hibás... szerintük ez a Philips gépek gyári hibája... kérdésem, ha tudják, hogy szar, akkor minek használják pont azt?

Röviden tömören ennyi volt Szombathely. Olyan semmilyen.

NF

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.